COPYRIGHT
"A kép első kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára." (Delacroix)
Mint minden apró „véletlen” körülmény, ami egy fénykép elkészülésében fontos szerepet játszik, úgy életem valamennyi állomása elkerülhetetlenül szükséges volt fotós pályám alakulásában. Ha nem a XVIII. kerületi Brassó utcai általános iskola közelében növök fel, minden bizonnyal kis eséllyel találkozom már tizenéves koromban olyan meghatározó személyiségű rajztanárral – Varga Ferenccel –, aki nyolcadikosként a videózás felé irányítja figyelmemet. Ráadásul akkoriban, a nyolcvanas évek végén, Magyarországon csupán néhány általános iskola rendelkezett videóstúdióval. Tehát jó helyen, jó időben születtem. Fogékony életkoromban tanultam meg bánni a KÉPpel és tisztelni azt. Azóta is hatalmas örömet okoz egy IGAZI KÉP megtalálása és megörökítése.
1987 nyarán előkerült a pincéből édesapám rég nem használt fekete-fehér laborfelszerelése, valamint egy ősi Exa fényképezőgép, amivel mai szemmel nézve is hihetetlen kitartással kezdtem megörökíteni közvetlen környezetemet. Ezeket a képeket persze gondosan titkolom, jóllehet már az első tekercsekből is kiderül, miért érdekelt akkoriban a „valóság” áttranszponálása kétdimenzióssá. A gimnáziumi évek alatt teljesen autodidakta módon, erős ellenszélben kellett folytatnom ezt a szenvedélyemet, ám ekkortájt vált számomra a fotó ugyanolyan érdekessé, mint a filmkészítés. Érettségi után végül nem az operatőr szakra jelentkeztem (ahová egyébként 15 évvel később sem vettek fel!), hanem sikeresen felvételiztem a Práter utcai szakmunkásképzőbe. Az itt töltött két év alatt a legmeghatározóbb felismerésem az volt, hogy milyen jó érzés, ha az ember egész nap csak a fotózásnak élhet. Lassan arra is rá kellett döbbennem, hogy a filmes gondolkozás elég távol áll tőlem, és valójában a képeimbe sűrítve próbálok történeteket elmesélni. Talán ezért van az, hogy két egyforma értelmezést még nem hallottam ugyanarról a fényképemről. Hiszen az adott fotó igazi „forgatókönyvét” csak én ismerem…
Tízenkét évig dolgoztam a sajtóban, ahol ezt a luxust természetesen nem engedhettem meg magamnak, illetve a képeimnek, ezért két fotós személyiség alakult ki bennem. Az egyik igyekszik minél konkrétabban, érthetőbben visszaadni a valóságot, a másik viszont pont ellenkezőleg viselkedik: élvezi a valóság valószínűtlenségét, s azt, hogy ezt épp egy elvileg objektív eszközzel, a fotográfiával lehet közvetíteni.
Másik szenvedélyem a zene. A fotózással párhuzamosan elvégeztem egy hangmérnöki tanfolyamot és zeneszerzéssel is foglalkoztam. A zongorázás vissza-visszatérő napi foglalatosságom. Amikor nem fotózok és nem lelki-alkotói benső szobámba vonulok vissza, gyakran járom az erdőket, futok, úszom vagy jógázok.
Közel negyven kiállítással a hátam mögött 2010 végén létrehoztam egy webshopot, ami azóta beépült ide a weboldalamra, így valamennyi, általam fontosnak tartott fotóm megvásárolhatóvá vált. Szeretném, ha egy fotográfiai nyomat értékét nem az határozná meg, hány példányban készül belőle kópia, hanem az, hogy hány embernek tetszik, hány emberben kelt érzéseket. Hasonlóan egy zenészhez, aki egy dal megírása után nem korlátozza, mekkora példányszámban szeretné megosztani művét a világgal, nem állítja, hogy csak 10, 50 vagy 200 példányban létezik a CD-je, ami ezáltal nagyon értékes, jómagam is szeretném saját fotóimat minél szélesebb körben elérhetővé, megvásárolhatóvá tenni. Sosem értettem igazán, hogy egy sokszorosítható művészeti technika esetén – mint amilyen a fotográfia is –, a művészek többsége miért ragaszkodik még mindig ahhoz (főleg a digitális file-ok korában meglepő ez!), hogy minél kisebb példányszámban, ám annál drágább áron létezzen egy-egy művük. Bízom abban, hogy egy műalkotás értékét nem az határozza meg, hány ember képes azt megfizetni, hanem az, hogy az adott mű hány embert érint meg és késztet gondolkozásra. Az a célom, hogy egy átlagos keresettel rendelkező érdeklődő is meg tudja vásárolni fotóimat, ne csak a gazdag műgyűjtők privilégiuma legyen ez, akik sokkal inkább befektetésként tennék ezt, mintsem személyes rajongásuk okán.
Fontos személyek az életemben: Varga Ferenc általános iskolai rajztanár, Miltényi Tibor fotóesztéta, Szilágyi Lenke, Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka, Füst Milán, Mészöly Miklós, E. M. Cioran, a család, és a barátok.
"A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább." (Mészöly Miklós)